Habár ma már a legtöbb okostévében van médialejátszó is, ezek képessége messze nem olyan jó, hogy a dedikált eszközök létét akár csak egy pillanatig is képesek lennének veszélyeztetni. Kiváltképp, ha valaki az átlagosnál is komolyabban gondolja a filmnézést – azaz nem elégszik meg a Full HD felbontással, hanem 4K-s filmekre (is) pályázik. Az OpenHour Chameleon ebben az esetben mindenképpen egy megfontolásra érdemes versenyző.
Külső
A felhasználói vélemények megoszlanak abból a szempontból, hogy vajon egy médialejátszónak mennyire kell dizájnosnak lenni. Sokan azt mondják, hogy semennyire; ők azok, akik valószínűleg olyan helyre teszik az eszközt, ahol nem látszik. Mások szerint viszont nagyon számít a külső, egyesek odáig merészkednek, hogy csak a szabványos hifi méretet tekintik megfelelőnek, persze hozzá illő külsővel. Az OpenHour Chameleon valahol a két irányvonal között helyezkedik el: egy kisméretű, formája alapján teljesen hétköznapi eszköz, viszont alumíniumból készült borítással rendelkezik, tervezése pedig kellően átgondolt. Ha akarjuk, akkor el lehet rejteni akár a tévé alá is, de az sem baj, ha szem előtt van, nem fog teljesen idegenként hatni a nappaliban.
A Cloud Media médialejátszói között akadt már olyan, amely szebb volt, az összeszerelés minősége és praktikusság szempontjából azonban a Chameleon is hozza a gyártótól megszokott magas szintet. Nemcsak a fedlap, hanem a teljes készülékház alumíniumból készült, a „doboz” alján pedig néhány gumitappancs helyezkedik el, ezúttal különösebb feladat nélkül. A merevlemezt is tartalmazó megoldásoknál a rezgések elnyelése miatt van szükség ilyen talpakra, viszont a Chameleonban nincsen mozgó alkatrész, még ventilátor sem, így mindössze azért jók, hogy a Chameleon ne karcolja össze a felületet, amelyre ráhelyezzük.
A lejátszó előlapja gyakorlatilag teljesen üres, ide csak a visszajelző LED valamint a távirányító érzékelője került (és a márkajelzés a jobb alsó sarokba), még USB csatlakozó sincsen. Ez akár még hiba is lehetne, de nem az, mert a külső adattároló alkalmi csatlakoztatásához mégsem kell hátul nyúlkálni, elég ha a készülék jobb oldalához hozzáférünk: az egyik USB port itt helyezkedik el, egy kártyaolvasó társaságában.
Mindezek alapján nem túl meglepő, hogy a hátlap sikerül elég zsúfoltra, a fontosabb csatlakozók mindegyike ide került. Balról jobbra haladva itt találjuk az infra port csatlakozóját (hasznos, ha elrejtjük a lejátszót, mert a távirányító érzékelőjét kivezethetjük vele), az optikai és S/PDIF hangkimeneteket, egy Ethernet csatlakozót (gigabit), két USB és egy USB OTG csatlakozót, egy microSD foglalatot valamint egy HDMI kimenetet. Bár az eszköz támogatja a 4K-s videókat is, a HDMI csak 1.4a szabványú, így UHD felbontás esetén a legnagyobb elérhető képfrissítés 30 fps. Természetesen a csatlakozók sorából nem hagyható ki a tápcsatlakozó sem, amelynek kialakításából máris tudni lehet, hogy a Chameleon külső tápegységgel rendelkezik.
Akik szeretnék használaton kívül teljesen kikapcsolni az eszközt, azoknak a hardveres bekapcsoló gomb tesz majd jó szolgálatot.
Hardver
A médialejátszók esetében a hardver elvileg nem olyan fontos, mint maga a szoftver, bár olyan rendszerchipből egyelőre nincsen túl sok, amely a 4K-s felbontást is támogatja. Mivel nem az OpenHour Chameleon az első 4K-s lejátszást támogató készülék, és a korábbi modellek szinte minden esetben a Rockchip-féle RK3288-at (ARM) használták, senkinek nem okozhat igazán nagy meglepetést, hogy a Chameleonban is ez a lapka dolgozik. Erről elsősorban azt kell tudni, hogy négy darab Cortex A17-es magot tartalmaz, és a 16 magos Mali-T 764-es GPU-val áll párban. A rendszermemória mérete 2 GB, belső memória viszont nincsen. És ezért írtuk fentebb azt, hogy a hardver csak elvileg nem számít: a Chameleon esetében a rendszert egy SD-kártyára kell másolni, ez lesz a boot eszköz. Az eMMC-s adattárolókhoz képest ez olcsóbb, de sebességben mindenképpen kevesebbet nyújtó alternatívát jelent. Az OpenHour Chameleon mellé jár egy 8 GB-os kártya, de ez sem túl gyors – viszont nyugodtan le lehet cserélni akár egy 32 GB-os modellre is. Az SD-kártyát partícionálni is kell (erről később). Ha a belső kapacitást még tovább szeretnénk növelni, akkor arra a microSD-kártya ad lehetőséget, további 32 GB-tal összesen 64 GB-ra növelhető a belső adattároló kapacitás. De ez nem a legoptimálisabb helyzet még így sem, filmek tárolásához biztos nem lesz elég ennyi hely sem; a filmeket tehát elsősorban USB-s adathordozóról vagy NAS-ról fogjuk tudni lejátszani.
Amit még feltétlenül meg kell említeni, hogy a „doboz” alapból sem WiFi sem Bluetooth adapter nem tartalmaz, azonban az egyik USB portot beáldozva ezt könnyen pótolhatjuk, a CT-USB3 nevű stick egy személyben mindkét fícsört tudja biztosítani.
