A tavaly tesztelt VT30-as és GT30-as illetve az idei GT50-es sorozat esetében nagyon elégedettek voltunk a 3D teljesítménnyel, ezért az ST50-es tévével szemben is nagyok voltak az elvárásaink – és szerencsére nem kellett csalódnunk. Ez legnagyobb részt annak köszönhető, hogy a 15. generációs panel képességei jelentősen nem változtak, a 3D megjelenítéssel kapcsolatos legnagyobb változás így inkább a szemüveg vezérlését érintette: az infra vezérlést a Panasonicnál is leváltotta a Bluetooth adapter. A Panasonic idén már csak a VT50-es szériához ad szemüveget, az ST50-es tévékhez ezt a kiegészítőt külön kell megvásárolni (mi a továbbiakban a Panasonic TY-ER3D4ME jelzésű szemüveget használtuk, a képeken is ez a modell szerepel).
A tévé aktív shutteres szemüveggel állítja elő a 3D képet, azaz a tévé a bal és a jobb szem számára készült képkockákat felváltva jeleníti meg, a szemüveg pedig az ellentétes oldalt mindig kitakarja. Másodpercenként 200 váltásról van szó, így szemenként 100-100 képkocka jut – és a gyors váltások arra is elegendők, hogy a szemüveg viseléséből adódóan ne érezzünk extra vibrációt. Azt ugyanakkor meg kell említenünk, hogy a plazma technológiából adódóan a perifériához közelebbi területen egy enyhe villódzást az erre érzékenyek tapasztalhatnak. A tévé konfigurálásával nem kell sokat bajlódnunk, mert az elektronika a beérkező 3D jelet többnyire automatikusan felismeri, ha pedig nem (pl. side-by-side tartalmaknál fordulhat ez elő), akkor is mindössze néhány gombnyomással aktiválhatjuk a 3D funkciót.
Amint az előző oldalon írtuk, 3D-ben jól jön, hogy az ST50-es tévé több tartalékkal rendelkezik; 3D-módban a legnagyobb fényerő, amit el tudtunk érni, 62 cd/m² volt, ami a GT50-es tévé 47 cd/²-es legnagyobb fényerősségéhez képest sokkal jobb eredmény. Persze azért az jól látszik, hogy az aktív shutteres szemüveg a fény valamivel több, mint 50 százalékét így is blokkolja.
A mélységérzetet illetően a tapasztalataink jók (csakúgy, mint a korábban nálunk járt 3D plazmatévék esetében), azonban aki főleg a 3D miatt választja a TX-P42ST50-et, annak legalább eggyel nagyobb mérete ajánlunk. A Panasonic a vezérlést 3D módban sajnos még mindig nem tudja tökéletesen megoldani; ez elsősorban a képzaj esetén érhető tetten, ami jóval erősebb, mint 2D-ben. Azt mondtuk, hogy az ST50-es tévé 2D-ben zajosabb, mint a GT50-es széria, 3D-ben viszont eltűnnek a különbségek. A mozgóképfelbontás így tesztünk alanyánál is „majdnem 1080 soros”. Ami viszont teljesen egyértelmű, az az, hogy az aktív shutteres mezőnyben a plazmatévék továbbra is viszik a prímet – más kérdés, hogy egy passzív LCD-vel szemben már nem biztos, hogy a TX-P42ST50 felé billenne a mérleg nyelve.
A crosstalk a gyári specifikáció alapján 7 százalék alatti, és ez szerencsére a gyakorlatban is azt jelenti, hogy zavaró szellemképeket szinte egyáltalán nem látni.
2D-3D konverzió
A GT és VT sorozatokhoz képest apró eltérés a 2D-3D koverzió területén, hogy az ST50-es tévék elektronikája nem támogatja az arcfelismerést, így elvileg gyengébb minőségben tudja a felkonvertálást elvégezni. A gyakorlati tapasztalat viszont azt mutatja, hogy a csoda algoritmusok sem elég hatékonyak ahhoz, hogy valódi térhatású képet kapjunk, így az ST50 túl nagy hátrányba nem kerül emiatt. Nyilván a TX-P42ST50 sem képes az eredeti 3D anyagokat meghazudtoló minőséget előállítani, ezért a 3D tartalmakat ilyen módon nem tudjuk a tévével pótolni.