Ami régen még luxuscikk volt, az ma már fillérekért hazavihető – úgy tűnik ez a sorsa a hálózati médialejátszóknak is, amelyek 3-4 éve még tényleg csak a legdrágább házimozi-rendszerekben voltak megtalálhatóak, ma pedig már a legegyszerűbb modellek 20 ezer forintért is elérhetők. Azt, hogy a médialejátszók elfogadott termékké váltak, a kedvező árak megjelenésén túl az is mutatja, hogy most már nemcsak a számítógépes világból érkező gyártók, hanem a hagyományos szórakoztatóelektronikai cégek termékpalettájára is felkerül egy-egy ilyen termék, ráadásul nem is feltétlenül alacsony tudásszint-magas ár párosítással.
Bár az LG DP1W drágább az előbb említett 20 ezer forintos szintnél, azt már most, tesztünk legelején eláruljuk, hogy cserébe többet is tud a fapados készülékeknél, ami pedig különösen jó benne, az az, hogy minden formátumot ismer. Ugyanakkor, bár az LG hordozható lejátszónak nevezi, valójában csak azért hordozható, mert kicsi – akkumulátora nincs, tehát csak hálózati áramról működik, hordozótáska sem jár hozzá, plusz elég sérülékeny is.
Külső
Hálózati médialejátszóból általában kétfélével találkoztunk eddig: olyannal, amit a meglévő szórakoztatóelektronikai eszközök mellé szántak, így tipikus „hifi-tornyos” kinézete van (ilyen például a HDI Dune MAX), míg a többi önálló berendezés, amit bárhol elhelyezhetünk. Mivel a médialejátszók belsejében található hardver által igényelt hely jóval kisebb a szórakoztatóelektronikában elterjedt 430×302 mm-es alapterületnél, ezek a készülékek egészen aprók is lehetnek. (Erre ékes bizonyíték az is, hogy egyre több tévébe kerül médialejátszó, különösebb extra helyigény nélkül.)
Ez utóbbi vonalat követi az apró centersugárzóra emlékeztető külsejű LG DP1W is, amely a külön rárakható talppal együtt is mindössze 263×49×92 mm-es (szélesség×mélység×magasság). A talpban egy fémlemez gondoskodik a stabilitásról, négy apró gumitalp pedig arról, hogy ne csúszkáljon jobbra-balra. A készülék kivitele egész igényes, bár a felül elhelyezett, szálhúzott alumíniumnak álcázott szürke műanyag csík csak távolabbról tűnik alumíniumnak, közelről jól látszik, hogy nem az.
Az alatta található hatalmas fekete felületre elsőre azt hihetjük, hogy egy kijelző bújik meg mögötte, de csalódnunk kell, mivel a DP1W nem rendelkezik semmiféle kijelzővel, csupán középen egy vörös LED van rajta, ami az üzemállapotot jelzi. Az érintésérzékeny vezérlőgombok felülre kerültek, amelyeket így csak akkor látunk, ha a készülék fölé hajolunk – ez, ha például egy polc alá kerül a lejátszó, eléggé megnehezíti a távirányító nélküli használatot.
Mivel az apró készülékben nincs tárolóegység, a filmekhez hálózat (vezetékes és vezeték nélküli adapter is rendelkezésre áll) vagy USB-s tárolóegységek segítségével férhetünk hozzá. Az utóbbiakhoz tartozó két port a jobb oldalra került, míg a többi csatlakozó a hátoldalon található. Ezek balról jobbra haladva: optikai digitális hangkimenet, az egyetlen jack aljzatba összefogott kompozit AV (kábelt szerencsére mellékel hozzá az LG, ahogyan kompozit-SCART átalakítót is), HDMI port és Ethernet port. Az optikai hangkimenettől balra egy apró lyuk mögött helyezkedik el a Reset gomb, míg jobb oldalra került a külső tápegység csatlakozója. Amit mi hiányoltunk, az a kártyaolvasó, a fényképezőgépből kivett memóriakártyáról e nélkül nem tudunk rögtön diavetítést indítani.
Az LG lejátszójához természetesen távirányító is jár, ami egy teljesen átlagos darab, a szokásos funkciókkal, és sajnos háttérvilágítás vagy fluoreszkálás nélkül, így sötétben nem egyszerű használni.
