LG 55EA980V ívelt OLED-tévé teszt

Belső

Az LG első idehaza is kapható OLED-tévéje 55 colos képátlóval rendelkezik, és Full HD felbontást nyújt. A koreai gyártó egyelőre nem szállt be a 4K-s bizniszbe OLED fronton, ami nem is baj, ha azt vesszük, hogy a technológia még így is rettenetesen drága (ez egyébként nem sokáig marad így, várhatóan az év második felében az LG is piacra fogja dobni a nagyobb felbontású OLED-tévéjét).

Jelenleg az LG és a Samsung gyárt OLED-tévéket, a két vállalat azonban teljesen eltérő technológiai alapokra építkezik: az LG WRGB OLED-nek hívja a sajátját, és lényege az, hogy a tévében csak és kizárólag fehér fényt adó OLED-pixelek találhatók, a színt pedig a klasszikus LCD-tévéknél is alkalmazott színszűrők használatával állítja elő az elektronika. A struktúra annyiban azért különbözik, hogy a vörös, zöld és kék mellett egy fehér színű alpixel is dolgozik a tévében, ami a maximális fényerő növelésében segít elsősorban.

Ha túllépünk a kijelző technológiáján, akkor a tévé a szokásos trükkökre képes: kapunk 100 Hz-es képfeldolgozást, 24p-t, passzív 3D-t, okostévé funkciókat, van THX tanúsítvány és lehetőség van minden képjellemző manuális állítására is. Az LG MCI indexet ugyanakkor nem ad meg a specifikációban, ami technológiai szempontból teljesen indokolt és üdvözlendő is – reméljük, hogy ezúttal a gyártók ki is fognak tartani, és nem szállnak be a mókuskerékbe, nem kreálnak megint egy teljesen felesleges, a valós teljesítmény mérésére nem alkalmas mérőszámot.

A készülékben az összes, az LG tévéinél megszokott gyári színprofil megtalálható, ezek színhelyességét a rend kedvéért gyorsan lemértük, de aztán gyorsan a THX színprofil, majd a profi beállítások felé vettük az irányt. Az alapbeállítások az elvárásoknak megfelelően egyáltalán nem mutattak katasztrofális képet, viszont az is igaz, hogy láttunk már jobb kiindulási alapot, akár az LG termékei között is. A lényeg azonban az, hogy a THX színprofillal vagy az egyéni beállításokkal nem nehéz elérni 3 alatti átlagos deltaE-t ami már elég ahhoz, hogy az elvárt és a megjelenített színek közötti különbség szabad szemmel nézve se legyen jelentős. A tökéletes beállítások megkeresésére ezúttal nem volt idő, ez ugyanis egy hosszabb procedúra, és a tévével sajnos nem tudunk elég időt eltölteni. Minden esetre értékes tapasztalatokat így is szép számmal sikerült gyűjteni.

Az egyik rögtön az, hogy a fehér OLED-es háttérvilágítás és a színszűrők alkalmazásából adódóan a tévé színtere az alapbeállítások szerint az sRGB tartományra korlátozott, ami persze az égvilágon semmilyen gyakorlati hátránnyal nem jár, mivel a hozzáférhető filmek is legfeljebb ekkora színtérrel dolgoznak. Kérhetünk persze széles gamutot is, de ebben az esetben a színhelyességből lejjebb kell adnunk.

A másik érdekes kérdés az volt, hogy vajon az LG hogyan oldja meg a vezérlést – mivel az OLED saját fénnyel dolgozik, ezért nem megoldhatatlan feladat a tökéletes fekete biztosítása sem, hiszen ilyenkor csak arra van szükség, hogy a tévé kikapcsolja azokat a pixeleket, amelyeknek feketének kell lennie. A tévé ezt valójában, a plazmatévékhez hasonlóan, sosem teszi meg, azonban a fényerőt annyira minimális szintre tudja csökkenteni, hogy az már a mérőműszerünk hibahatára alatt van – vagyis valójában mégis mondhatjuk, hogy a fekete gyakorlatilag tökéletesen fekete (a fényerősség 0,01 cd/m² alatti), a kontrasztarány pedig, ennek megfelelően, közelít a végtelenhez.

Menü, távirányító

A tévé tavalyi, ennek megfelelően menürendszerei is a 2013-as modellek menürendszerét idézi, különösebb meglepetések nélkül.

Az LG tavaly lépett viszont egy bátrat, amikor úgy döntött, hogy a felső- és csúcskategóriás tévékhez csak a Magic Remote aktuális változatát csomagolja; az idei modellekbe érdekes módon visszakerült a tradicionális verzió is. A kontrollerek funkcionalitása és használhatósága sem tér el jelentősen (sőt, egyáltalán) a tavalyi modellekétől, így az időt nem pazaroltuk a távirányító működésének részletesebb vizsgálatára.