DLNA – minden kapcsolódik
Vajon ki a hibás mindezért? A felhasználók? Aligha. Sokkal inkább a gyártók, akik még mindig nem ismerték fel, vagy legalábbis tömegesen biztos, hogy nem akarják kihasználni a DLNA-ban rejlő lehetőségeket. Miközben az már többször is elhangzott, hogy egy adott év a Blu-ray vagy a HDTV éve lesz, a digitális otthon valahogyan sohasem került az érdeklődés középpontjába. Persze a nagyobb kiállításokon, például tavaly az IFA-n és idén is a CES-en voltak kiállítók, akik bemutatták ilyen eszközeiket, de véleményünk szerint a digitális otthon koncepciója és vele együtt a DLNA egyelőre nem kapta meg azt a figyelmet, amit érdemelne.
Mi az a DLNA?
A DLNA egy szervezet, amelyet 2003-ban több cég, köztük a Microsoft, a Samsung, a Philips, a Panasonic és Sony keltett életre, akkor még DHWG, azaz Digital Home Working Group néven. A szervezet egy évvel később, 2004-ben változtatta meg nevét Digital Living Network Alliance-re, s azóta az alapítókkal együtt több, mint 240 tagot számlál. Az alapítók célja egy olyan platform létrehozása volt, amely segítségével a szórakoztatóelektronikai eszközök nemcsak, hogy kommunikálhatnak egymással, hanem tartalmat is cserélhetnek. A szórakoztatóelektronikai eszközök kategóriáját persze ehhez kissé tágan kell értelmezni, hiszen nemcsak a tévék, DVD-lejátszók tartoznak a DLNA „vonzáskörzetébe”, hanem fényképezőgépek, mobiltelefonok, számítógépek, PDA-k, sőt, a nyomtatók is. Tulajdonképpen minden olyan termék, amelybe hálózati csatlakozó építhető be.
Eltérő filozófia
A DLNA koncepciója szerint nem a spanyolviaszt kívánta feltalálni, célja csupán annyi volt, hogy a meglévő technológiai megoldásokkal biztosítson összeköttetést. Ennek megfelelően a számítógépes hálózatoknál is használatos LAN-ra, a HTTP-re (és az IP v4.0-ra) valamint az UPnP-re épít. A LAN helyett természetesen WLAN kapcsolatot is használhatunk, az újabb eszközökben akár N-eset is. Sőt, olyan termékek is léteznek, amelyek eleve csak vezeték nélküli összeköttetés létesítésére alkalmasak.
A DLNA egy ún. Interoperabilty Guidelinest, azaz együttműködési iránymutatást ad ki, és frissít rendszeresen, amely jelenleg az 1.5-ös verziónál jár. Ez 2006-ban készült el, de azóta többször módosították. Tartalmazza azokat az előírásokat, amelyeket be kell tartani a gyártóknak, ha szeretnék a DLNA logót használni. Ez többek között vonatkozik az infrastrukturális követelményekre, az adatátvitel létesítéséhez szükséges specifikációkra, valamint arra is, hogy a DLNA eszközöknek mely formátumokkal kell megbirkóznia.
Eszközök, több csoportban
Az ajánlás a hardvereket több csoportba osztja, a legfontosabbak a médiaszerverek, a médialejátszók, a rendererek illetve a kontrollerek. Ezeket az angol elnevezések alapján (Digital Media Server, Digital Media Player, Digital Media Renderer, Digital Media Controller) DMS, DMP, DMR és DMC eszközöknek is nevezik. Az elnevezések utalnak arra, hogy az adott csoportba tartozó eszközök mire használhatók, viszont egy-egy hardver akár több csoportba is tartozhat. Egy tévé lehet például DMP és DMR, egy digitális set-top-box lehet DMS, DMR és DMC, míg a PC, a mobiltelefon vagy a PDA akár valamennyi csoportba is beletartozhat. A kategóriák teljes listája megtalálható a DLNA honlapján – ugyanitt a kompatibilis eszközökre is rákereshetünk.
A DLNA nem definiál új formátumokat, azonban azt előírja, hogy a berendezéseknek mely tartalmat kell tudniuk kötelezően feldolgozni. Eszerint az MPEG-2, az LPCM és a JPEG kötelező, míg – többek között – a GIF, TIFF, MP3, WMA, AC3, AAC, MPEG-4/H.264, WMA9 opcionális. A berendezéseknek amellett, hogy a kötelező formátumokat lejátsszák, képesnek kell lenniük arra, hogy az opcionális formátumokat továbbítsák.
